A humanizmus az érett európai középkor egyik nagyhatású filozófiai irányzata, egyben a reneszánsz korstílus eszmei háttere volt. Lényege körülbelül úgy foglalható össze, hogy mindennek mértéke az ember, ami nagy fordulat volt a korábbi Istenközpontúsághoz képest. A humanizmus nem járt együtt ateizmussal, de jóval nagyobb hangsúlyt helyezett az evilági létre, mint korábban. Gyökerei az erős polgári hagyományokkal rendelkező Itáliába nyúlnak vissza, melynek hajósai, bankárai és kereskedői a keresztes háborúk során jelentős vagyonra és ismeretekre tettek szert.A humanizmus szó a studia humanitatis (az emberre vonatkozó tanulmányok) kifejezésből származik, amely a reneszánsz idején a görög-római kultúra tanulmányozását jelentette. A jelenben ismert formájában a 19. században lett ismert, átfogóan jelölve minden olyan gondolkodói beállítottságot, amely a természet rendjében az ember fontosságát hangsúlyozza. Napjainkban a kifejezés többé-kevésbé azonos jelentésű az ateizmussal, vagy a világi racionalizmussal, de ismert úgy is mint olyan gondolkodás amelynek előfeltevése szerint az ember és a természet között ontológiai különbség áll fenn, s ezért az ember elsőbbséget élvez a társadalom, a történelem és a kultúra értelmezésében (ld. Feuerbach, a fiatal Marx, a fenomenológia, és az egzisztencializmus).